A TÁROGATÓ TÖRTÉNETE

A tárogató eredetét illetõen több feltételezés létezik. Egy ilyen, hogy Ázsiából török és arab közvetítéssel jutott Európába, töröksíp néven. Elég valószínû azonban, hogy a mai ismert múzeumi hangszerek és azok, melyekrõl csak írásos emlékeink maradtak, nem egységes típust, hanem egymással rokonítható, nádas fúvós hangszerek csoportját jelölik töröksip vagy tárogató néven. A magyar forrásokban 1643-tól találkozhatunk a töröksíp nevével, elõtte a fafúvós zenészeket síposoknak hívták. Nevezhettek így egyaránt duplanádas hangszereken, furulyán és haránt fuvolán játszó muzsikusokat is.

A töröksíp egyik legfontosabb szereplési helye a hadizene. A hangszer állandó résztvevõje az erdélyi fejedelmi és fõúri udvarok ünnepi felvonulásainak. A Rákóczi-féle szabadságharc idején a kuruc világ jelkepévé vált, s ettõl az idõtõl kezdik tárogató néven emlegetni. A Rákóczi-féle felkelés bukása után a hangszer népszerûsége nem csökkent. 1740-ben Erdõd várában az új esztendõt köszöntötte dob, síp és töröksíp szava. 1784-ben a korona visszajövetelének ünnepén többfelé találkozunk a tárogatóval. Nagyváradon a nemesek "tárogató síposok és trombiták harsogásai közt" gyûltek össze. Pozsonyban, II. Lipót koronázásán, mikor a hídon vitték át a koronát a koronaõrök, szintén tárogató szólt. Gvadányi József verses beszámolójában többször találkozunk a török muzsikát játszó, tárogató sípot fújó magyar katonákkal.

A XIX. század elsõ felében több tudósítás szól a hangszer továbbélésérõl. Részben erre utal a gyakori török muzsika kifejezés. A töröksíp kifejezés lassanként eltûnik, és a tárogató név megmarad. 1809-ben Fusz János már a hangjáról is ad leírást, igaz nem nagy lelkesedéssel : "A magyaroknak legrégibb hangszerük a háborúsíp, egy nyikorgó, erõsen átható, kétségkívül fülsértõ messzire hallatszó rokona a schalmeynek, mely az oboára hasonlít, de valamivel rövidebb". Különösen gyakran találkozunk a hangszerrel a hagyománytisztelõ jászkun területeken. 1839 február 23.-án érdekes kísérlet zajlott le a Nemzeti Színházban. Gaál József, Svatopluk c. drámájához irt kísérõzenéjében Thern Károly zenekari kísérettel léptette fel a tárogatót. 1842 május 16.-án és 17.-én tartották Gyulán Károlyi György Békés megyei fõispán székfoglalóját, ahol Hajdú László túrkevei ügyvédet kérték fel a tárogató fújására, aki a hangszer híres szószólója lett a korabeli sajtóban. Nyitrán, Károlyi Lajos gróf installációján szerepelt Ligacs János, apjától örökölt hangszerének felújított mása. Czuczor Gergely 1843-ban pásztor hangszerként emlegeti. Az 1850-es években kezdõdött meg a hangszer tudatos gyûjtése. 1853-ban Fáy Iván indítványozta a tárogató kutatását, megismerését. Virág Lajos még ebben az évben lemásoltatott egy kunszentmiklósi hangszert és beküldte a Nemzeti Múzeumnak. 1864-ben az un. Beliczay tárogató is odakerült sok más értékes tárogatóval együtt.

Az 1859-es év kulcsfontosságú volt, mert a Vasárnapi Újság felhívására több tudósítás érkezett a birodalom különbözõ pontjairól. Pay István, a hangszer régi barátja felszólította a cigányzenészeket, tanuljanak meg tárogatózni és vegyék be a hangszert zenekaraikba. A balassagyarmati Jeszenszky Dano, majd Hajdú László a tárogató játék megfejtését, tárogató iskola kidolgozását szorgalmazták. A felszólítás hatására Suck András, a Nemzeti Színház oboistája lemásoltatta a Beliczay tárogatót Szripszky budai hangszerkészítõvel és angolkürt nádat szereltetett rá. 1859. december 8.-án a nemzeti múzeum dísztermében mutatta be az újra felfedezett tárogatót nagy sikerrel. A koncert kritikái érdekes hangszínérõl adnak hírt: "a tárogató hangjában van valami panaszos, különösen középhangjai szépek, a magas régiókban hagy maga után némi kívánnivalót, de minden fúvós hangszer között legjobban közelíti meg az ének hangját". Mosonyi Mihály, neves zeneszerzõ, az oboa és a fagott közötti rés kitöltésére javasolja. Suck, a mérsékelt sikeren felbuzdulva 1861-ben billentyûzettel és duplanádas fúvókával látta el, és a fogásrendszert a klarinéthoz hasonlóan alakította. Nehézkes volt a befúvása nádszipka segítségével, a kromatikus skála kihozatalára pedig éppenséggel nem volt alkalmas, miért is terjedelmesebb dallamok kihozatalát sem lehetett rajta eszközölni. Voltak ellenzõi, akik tiltakoztak az õsi magyar relikvia "mesterséges idomítása" ellen, de volt aki a hangszer tökéletesítését javasolta, billentyûk nélkül, félhang lyukakkal. 1860-ban Meyerber is érdeklõdik a tárogató iránt és mûveiben tervezi megszólaltatását. Végül azonban kimondhatjuk a Suck féle hangszerreform sem mentette meg a régi duplanádas tárogatót.

1894-ben Káldy Gyula megkeresi Schunda Vencel Józsefet, aki akkor már a cimbalom tökéletesítésével nagy nevet szerzett magának, és felkéri a tárogató átalakítására. Schunda Vencel József udvari hangszergyáros, olyan elmésen és célszerûen megalkotott tárogatót konstruált, mely hivatva van nemcsak régi magyar tárogatót új életre kelteni, hanem azt mint sajátlagos színezetû zenekari hangszer általános használatával is tenni. Különösen a katonai zenekarban, hol a mostanság széltében használni szokott szárnytrombita szóló szerepét lesz hivatva átvenni. E modern tárogató reformja abban áll, hogy a régi tárogató jellege megtartásával az oboa, klarinét és fagott színvegyületét is egyesíti magában; régebben használt nádszipka helyett klarinétszerû fúvókával van ellátva; valamint több billentyûvel készül, miáltal a kromatikus hangok is kényelmesen kihozhatók rajta. Az így elkészült hangszer leginkább a ma ismert szoprán szaxofonhoz hasonlatos. E reformált tárogató hangszert Káldy Gyula mutatta be a Magyar Tudományos Akadémián rendezett történelmi hangversenyében, hol általános feltûnést keltett Hichisch Henrik, Magyar Királyi Operaházi magán klarinétos és Nemzeti Zenedei tanár kezelése, bemutatása mellett. Az érdemes reformátor Schunda Vencel József legújabban, rendszeres elméleti és gyakorlati Tárogató Iskola kiadásával is gazdagította a magyar zeneirodalmat, mely e nemben unikumnak mondható, s melynek szerzõje szintén Hichisch Henrik.

A XX. század elején Stowasser hangszergyárában kifejlesztenek egy egész tárogató családot. Hangolásuk szerint A, Asz, G, Esz, B; a basszus tárogatónál Esz és B; kromatikus hangsora a B1 és a C3 közé esik. Mûködése alatt a Stowasser hangszergyárból került ki a legnagyobb mennyiségû tárogató. Az üzemben 1940-ig folyt a gyártás. Hangszereik ma is nagy számban használatosak.

Egyik múzeumi hangszerhez sem maradt meg a síp, így annak formáját sem tudjuk meghatározni. A Schalmeyer és Pommer félék nádja ugyanis a mai oboanádhoz áll közelebb, míg a zurna nádja széles, lapos és rövid lehetett. A Suck féle hangszeren angolkürt nádat használtak, ez levehetõ, könnyen kifújható volt. A múzeumi hangszerek szilva- és jávorfából készültek. Suck hangszere puszpáng. Szripszky szilvafával is kísérletezett, de túl magas hangúnak találta. A rimaszombati hangszerek anyaga különbözõ gyümölcsfa, a Stowasser tárogatók koko boloból készültek. A hangszerek hangolásáról keveset tudunk, errõl is többféle adatunk van. Suck András hangszere Mosonyi szerint b-tõl b-ig terjedt 21 hangot lehetett fújni rajta. Hajdú közreadta a Suck féle ujjrendjét, majd saját féllyukas javaslatát.

A fentiekben láthattuk tehát hogy, egy tábori síp hogyan távolodott el természetes közegétõl, és vált elõször ünnepi, alkalmi hangszerré, majd egy nemzeti romantikus hullám során ereklyévé. A hangszer többszázéves történetét folytatja a Rosé Hangszermûhely kis, lelkes fejlesztõ gárdája, ötvözve a korabeli kézmûves technológiákat és korunk fejlett technológiai eszközeit. Nem elégednek meg azzal, hogy a Stowasser mûhely által készített legnépszerûbb típusokat ismét gyártásba veszik, de tovább is fejlesztik azokat, hogy hangzásuk megfeleljen a mai követelményeknek, kezelésük illeszkedjen a mai zenészek gyakorlatához. Ezzel megnyílhat a világ a tárogató elõtt, és egy új lehetõség a hangszer XXI. századi reneszánszához.

készült ifjabb Grúber János munkája alapján

vissza a lap tetejére

BEMUTATKOZUNK